Valaki már megint
lövetett,
s hullott a magyarok vére
- mint épp ötven évvel ezelőtt -
a pesti utca kövére.
Símaszkos fekete seregek
rontottak rá Budapestre,
és ütötték verték a magyart
egész nap és egész este.
Azt mondják rendőr volt
valahány,
de mást mutattak a tények:
Megvadult, vérszomjas banditák,
maffiás verőlegények.
Volt, kinek kilőtték fél
szemét.
Másnak kezét-lábát törték,
s orvost, vagy ügyvédet nem kapott;
kihallgatáson gyötörték.
A miniszterelnök ezalatt
a könnygázzal s puskatussal
"megtisztított" Kossuth téren állt
vagy ötven farizeussal.
Estefelé aztán sietett
a Felvonulási térre.
Egy emlékmű-szörnyet avatott,
s borult előtte féltérdre.
A főrendőr mindent
helyeselt,
majd nyugdíjazását kérte.
Pár napig úgy tűnt, hogy hallgat tán
a lelkiismeretére.
|
De aztán győzött a
kísértés
- elvégre ő is csak ember.
Maradt, mert a száját befogták
Egy csillogó érdemrenddel...
Az egyik pártelnök gúnyolta
megvert képviselő társát.
Egy volt piarista diáktól
nem feltétlenül ezt várnánk.
A média zöme hazudott,
ahogy azt mindig is tette,
s akik megírták az igazat,
rögtön kiközösítette.
A forradalmunkat nélkülünk
így az a párt "ünnepelte",
mely épp ötven évvel ezelőtt
- még más néven - azt leverte.
Ők azt hitték, hogy majd
könnyedén
hőseink helyére lépnek,
de felsültek, hát vad dühükben
újra lövették a népet.
Mi menekültünk, ők lövettek.
Ez ugyanaz a felállás,
mint épp ötven évvel ezelőtt...
Hol volt itt a rendszerváltás?
A hazugság mindent elborít,
de figyeljünk '56-ra!
Ki van a néppel, s ki ellene,
még ma is jól megmutatja!
|