Uramisten, mennyi csapodár kokárda, nemzeti színre játszik a régi gárda, s míg jó szokás szerint törvényt tisztelni int, cinkelt pakliból oszt, nem veszhet a parti, minden gesztenyét magának kapar ki, meghamisul s tisztátalan lesz az ünnep, hogy cafrangos hazafiként elõtûnnek: renegát hontiprók, sorsunkba rondítók, a vörösen fújtató, demokratikus terrorlegények, meghitt jelszavuk a kuss, tegnapi kardlapozók, a halállisták ihletõi, és lárpurlár szadisták, az ultrabal lator, a vadbarom vallató, testvércsiszár, spicli, magyarkodnak bátran és más gonosztevõk bírói talárban.

Egy ünnep sem az engedélytõl nemzeti, a hatalom kegye csak lezüllesztheti, nagy hazugság, kis nép, felkelésünk dicsét most Haynau-utódok kezdik zengeni, s a húsos kondért körébõl nem engedi a kiváltságban dús, exkluzív csõcselék, népet hergel, szárazon tartva lõszerét s abban is biztos ám, marad hitbizomány ez a 301-es parcella-ország, átfestett frázisaik körülhordozzák, mint véres kardot, mely egy táborba várna, inkább a tûzharc: Jan Pallah fõnix-lángja - maszlag és gumibot, minékünk kijutott, a végsõ kenetet trágyadombon várva, Uramisten, mennyi csapodár kokárda.

(1989 március !!!)