| Hányan voltak, kiket csupasz csontok közé temettek? Hányan, kiket a bitóról épp csak leemeltek, és a jeltelen sír még őrzi végrángásuk nyomát? Hányan, kiket – akár a répát – csak elvermeltek, testet dobva a testre. Krisztust nem gyalázták így: egy csonka nemzetet döntöttek arccal lefelé a kárpáti gödörbe. Hányan voltak, kiket a cellák vak, néma hűvösében agyonvertek, vagy kiket a nyílt utcán – talán épp egy ismerős ház előtt – döntött a falnak a szakszerűen elvégzett tarkólövés. (Mit számított a győztes hatalomnak, nem tapsot igényelt ez a közszereplés!) Hányan voltak, kik tán vízért szaladtak, kenyérért, levesnyi húsért, éltető, megtartó hírért a sarki boltba – meg sem mozdult a teherkocsit takaró ponyva, már visított a sorozatlövés… |
Hányan voltak, kiket hazug ígéret csalt haza, és jöttek balgán, boldogan, mert visszavárta őket – hitték – a soha el nem hagyható haza. (Némelyiküket már a határon lefogták, a satnya buckát, hová elkaparták prüszkölő lovakkal tipratták…) Ki tudja hol, hányan fekszenek, tépett ruhában férfiak, nők, gyerekek – apa volt az egyik, szomszéd a másik, anya, harctéri ismerős, sohasem látott testvér, ki fölemelt, mikor a géppuskatűzben elestél. Ki tudja? Kit, kiket faggassak ki róla? Hiszen már legtöbbjük hóhéra is rég halott. Hányan voltak? Hányan voltatok? Négyszázan, hétszázan, ezren? Többen, kevesebben? Hosszú a névsor, és hányan nincsenek rajta, kik névtelenül haltak, hulltak bele a porba… Habos vérük a házfalakra fröccsent, eső nem mossa le azt soha, folyik, fénylik a vér, már a mi ereinkben szalad tova. |