Még
itt lappang a Diktatúra. El ne hidd, hogy véget ért!
Álruhákba bújva újra s újra közöttünk kísért.
Bár ő letagadná magát. Azt mondja: „Már nem vagyok!”
De csak kapcsold be a TV-t, vagy vegyél egy hírlapot:
Ott ül
bent a stúdióban a vágóasztal mögött.
Szerkesztőségi szobában görnyed írógép fölött.
És „kiegyensúlyozatlan” az a lap, az az adó,
Hol az övétől eltérő vélemény is hallható.
Parlamenti
képviselő-maskaráját felveszi,
S ellenzékét lejáratja, ha az ellentmond neki.
Rohamrendőrnek öltözve szétver minden tüntetést,
Majd bírói talárt ölt és kiszab példás büntetést!
Tanár-jelmezben
agyat mos, történelmet hamisít.
Letagadja dicső múltunk. Azt mondja: „Legyünk kicsik!”
Kliensek és idegenek közt osztja szét mindenünk.
Rajtunk hízik a fél világ – s nyomorba dől nemzetünk.
Vasárnap
a templomba jár, hétfőn uszít ellene.
Mert neki egy súlytalan, sőt cinkos Egyház kellene.
Szolgalelkű, cinkos Egyház, hit nélküli, balga nép,
Aki csakis neki szolgál, benne látja istenét.
Miatta
százaknak kellett mártírhalált halnia,
És ma ő oktat ki arról, mi a demokrácia!
És ma ő oktat ki arról, mi az európaiság,
Mit ő maga lábbal tiport több, mint negyven éven át!
Magyar
Vörös Diktatúra. Láthatod: véget nem ért.
De most gyengébb. Bánj el vele! Ne sajnáld, az istenért!
Ne higgy neki, bárhogy ámít, ne riadj, ha fenyeget!
Győzd le végleg! S az utókor áldja majd a nevedet.
Fiaidnak,
lányaidnak szabadsága most a tét!
Ha magadért nem mozdulnál, tedd meg az ő kedvükért!
Előttünk a lehetőség – tán megsegít most az Ég!
Mondj egy imát és induljunk! Tegyük, amit kell... s ma még!
2005. november 14.