Magyarország elköltözött a határon túlra.
Ez itt most a senki földje – az is jól feldúlva.
Arctalan és tudattalan rabszolga nép lakja,
Aki még a véleményét is parancsba kapja.

Engedi, hogy zsarnokai döntsenek helyette,
Csak a végén megdicsérjék: „Felelõsen” tette,
Amikor a szemétdombját a végsõkig védte,
S nem adott egy morzsát sem – bár senki nem is kérte.

Kinevelték negyven év alatt „hû” vezetõi.
Kimostak agyából mindent, ami szent, mi õsi,
Ami hitet, önbecsülést adhat a magyarnak.
S engedelmes rabszolga lett – tökéletes gyarmat.

Magyarország Erdélyben van, meg a Felvidéken,
Odalent a Vajdaságban, Kárpátok tövében.
Ez itt most a senki földje – akárki prédája.
Hiénák és sakálok vad serege prédálja.

S hogyha néha egy-két morzsát a nép közé löknek,
„Azt védeni minden áron!” erre ösztönöznek.
S fenyegetik, riogatják, jaj, csak ne gondolja,
Hogy az egész járna neki, nem pedig a morzsa!

Emberek! Ki tud így élni?! Talán csak az állat.
Ha van egy kis ól, kis étel, akármit csinálhat:
Szidhatja, megalázhatja, verheti a gazda.
Még a saját megkopasztását is megszavazza.

Magyarország elrejtezett – elûzte a szégyen.
Másfél milliónyi magyar õrzi a szívében
Itthon. S még háromszor annyi szerte a világban,
Akik hiszünk Magyarország feltámadásában.

Mint elbukott szabadságharc után a betyárok,
Akik inkább választották lakhelyül a lápot,
Sem mint, hogy beálljanak a szolgáknak sorába,
Várunk mindannyian egy nagy, új honfoglalásra.