Székely János: Semmi soha elmondja: Szokolai Ottó

Minisztereket rehabilitálnak, kiket golyók, vagy más sérelmek értek. Dicsõség nékik, nem pedig gyalázat! Derék dolog, helyeslem, egyetértek. Csakhogy emlékszem másra is. Agyamban tülkölnek, konok lidércekként kísértenek holmi fekete autók. Emlékszem trógerekre, kik szavazni rángatták kezem. Reflektorfényben villogó börtönökre emlékezem. Egynéhány száz családra, mely elszállt a szélben, mint a polyva. A Gecse út pincéibõl feláradó halálsikolyra. Egy-egy sovány parasztra, kit úgy gyõztek meg, hogy fõbe verték. A rabszolgákra, akik a Duna csatornát építették. Emlékszem szólamokra és kulák-perekre. Táborokra, felbontott levelekre, és hallgatott telefonokra. Népre, melyet a félelem rábírt, hogy gyilkosát imádja. Emlékszem életemre, és emlékszem rabruhás apámra.

S mivel csak én emlékezem, s nem fogja senki más a pártját, javaslom, hogy a népet is azonnal rehabilitálják! Hát tõlem, név szerint ki kér bocsánatot? Vigaszt ki ád, hogy végig kellett néznem az Apokalipszis iszonyát? A meddõ férfi-évekért, a rettegésért, melyben éltem. A meg nem írott versekért, a versért, melyet összetéptem! A pimasz hazugságokért, amelyeket le kellett nyelnem. A szégyenért, hogy máig is szégyellnem kell anyanyelvem. Az átokért, hogy tollamat tudatlanok terelték, lesték, hogy agyamban turkálhatott a bõgõ tehetségtelenség! Hogy nem lehettem az, aki lehettem volna, akit vártak! Mi kárpótolhat mindezért, és mikor rehabilitálnak?